Magyar népballadák (Magyar remekirók 55. kötet). Endrődi Sándor

Чтение книги онлайн.

      BEVEZETÉS

      Mikor Erdélyi János a Kisfaludy-Társaság megbízásából 1847-ben a Népdalok és Mondák czímű népköltési gyűjtemény második kötetét befejezte: némi levertséggel és szomorúsággal vette észre, hogy a különben gazdag anyag közt mily kevés az epikai dal, a balladás vers, s a mi esetleg e fajta is, nagyrészt erősen töredékes. A lelkes gyűjtő idevágó panaszai a Népdalok és Mondák ugyane kötetének végén egy, a magyar népdalról írt, alapvető értekezésben (később, újra lenyomatva, Kisebb Prózáinak első kötetében) hangzottak el. Ötven-hatvan év előtt tehát úgy látszott, hogy népies epikai dalaink – ha ilyenek voltak is valaha – teljesen elkallódtak az idők forgatagában. De aztán, szerencsére, csakhamar kitudódott, hogy ez a feltevés voltaképpen optikai csalódás volt.

      Az érdeklődő kutatók kissé jobban szétnéztek, szorgalmasabban utána jártak a dolognak s lassanként sok értékes kincsre bukkantak abban az irányban is, hol a jelzett hézag mutatkozott.

      1858-ban a Kolozsvári Közlöny 81-dik számában Nagy Lajos ‚Barcsai‘ czímmel egy székely népballadát közölt, melyet saját vallomása szerint, a közlés előtt öt évvel írt le elmondás után a Nyárád mentén.

       Erdélyi János, a jeles műbiráló és népdal-gyűjtő, teljes elragadtatással üdvözölte és méltányolta ezt a szép költeményt, melyben, nagy örömére, a nyomaveszett népies epikai dalnak egyik őseredeti alakját, valódi tipusát látta.

      A Barcsairól szóló balladás vers tényleg az is volt. Harmincznégy sorában, sűrű szóismétlései daczára, egy nagy történetet görget le, szapora mozgásban, teljes elevenségben, drámai tömörséggel s oly jellemző stil kiséretében, melyben nincs egy szemernyi fölösleg sem.

      Ez volt az első visszatérő fecske a multak rég feledésbe merült, nagy és apró történetekről zengő nyarából. Azután meglehetős gyors egymásutánban jött a többi.

      Jött 1863-ban Kriza János Vadrózsáinak gazdag kötete Kádár Katával, Bátori Boldizsárral, Szép Juliával, Kőmives Kelemennével. Megannyi ó-zamatú, az angol-skót balladákra emlékeztető, de azért izről-izre magyar, epikai dal, melyekben a belső idom teljessége s az előadás indulatoktól lüktető drámaisága szinte ámulatba ejtett bennünket. Nagy és erős művészi formákként bukkantak elénk a rég lezajlott idők népies költészetéből. Mint mikor a föld alól, vagy a romok közül műremekeket, ép szobrokat ásnak ki.

      Két év mulva (1865) megjelent Pap Gyula Palócz népkölteményeinek kisebb terjedelmű, de igen becses gyűjteménye, mely néhány szép népballadával ismét gyarapította a meglevőket. Majd a Kisfaludy-Társaság vette kezébe újra a dolgot s Arany László és Gyulai Pál, később Vargha Gyula szerkesztésében megindítva Népköltési Gyűjteményének új folyamát, (e vállalatból ez idő szerint már nyolcz vaskos kötet áll rendelkezésünkre) végkép eloszlatta azt a balhiedelmet, hogy nincs népies epikai dalköltészetünk. Évről-évre mind sűrűbben jelentkeztek gyűjtők (Szabó Samu, Gálfi Sándor, Vas Tamás, Benedek Elek, Sebesi Jób, Török Károly, Abonyi Lajos, Vikár Béla, Mailand Oszkár, Sebestyén Gyula stb.), kik ez irányban immár a multak minden mulasztását helyrepótolták.

      Külön kell megemlékeznünk Thaly Kálmán kuruczkorbeli pompás gyüjteményeiről (Régi Magyar Vitézi Énekek 2 köt. 1864. Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor Irodalomtörténetéhez. 2 köt. 1872. Irodalom- és míveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi korról. 1885.), melyek ennek az eseményekben gazdag szines kornak igazi költői műremekeit hozták napvilágra a feledés homályából, köztük gyönyörű balladás költeményeket is. Külön említjük itt fel Kálmány Lajos nagy gyűjteményeit is (Koszorúk az alföld vadvirágaiból. 2 köt. 1877–78. Szeged népe. Ős-Szeged és Temesköz Népköltése. 3 köt. 1881–91.), melyek a népköltés minden ágára kiterjeszkedve, a pécskai, szegedvidéki és temesközi népballadákat foglalták össze s a magyar puszta világának betyárromantikájából sok becses terméket mentettek meg az elkallódástól. És végül külön a Magyar Nyelvőrről meg az Ethnographiáról, mely folyóiratok kezdettől fogva állandó rovatot tartottak fenn a magyar népköltés újabban felfedezett termékei számára.

      Eme gyűjtések révén immár tisztán áll előttünk a magyar népballada képe. Most már tudjuk, hogy az epikai dal nemcsak napjaink népköltészetében virágzik, de virágzott a multban is. A székely balladákon legalább erősen megtetszik a régiség patinája. Tárgyuk többnyire zord, egy már rég eltünt élet tragikus eseménye. Motivumaik: a hűtlenség megboszulása, a legyőzhetetlen szerelem, irtózás a kelletlen házasságtól. Többnyire strófátlanok és rímtelenek, sűrűn használják az alliterácziót s a szóismétlést. Sötétek, tömörek, mozgalmasak, mint az északi balladák, melyekkel kétségkivül rokonok is. Részben történeti jellegűek, mintha valamely történeti monda szilánkjai volnának.

      Nem így a magyarországi balladás versek. Ezeknek szintere inkább a puszta, a csárda, legfelebb a mesebeli palota. Ezekben nem várurak, lovagok, vitézek stb. szerepelnek, de főkép a katona és szegénylegény. A nagy hírre vergődött zsiványok majd mindegyikének – Zöld Marczi, Angyal Bandi, Sobri Jóska, Fábián Pista, Bogár Imre, stb. – jut egy-egy epikai dal. Az alföldi balladákban, melyek már a déli románcznak megfelelő formákat öltik fel, szinte kivétel a strófátlanság, rendesen négysoros szakokra oszlanak, dallamos menetűek és rímesek. Levegőjük is verőfényesebb, mint az erdélyi komor bérczek közt született balladáké.

      Ezt a nyilván látható különbséget főkép a természeti viszonyok magyarázhatják meg, melyeknek befolyása kétségkivül kihat a műformák sajátságainak fejlődésére, a nélkül azonban, hogy magának a műfajnak voltaképpeni egységét megváltoztatná.

      Gazdag gyűjteményeinkből a magyar népballadák szine-javát szedegettem össze a jelen kötet számára s megpróbáltam őket csoportosítani, a szerint a mint egy és más eltérő vonások, sajátságok észlelhetők bennök. A legrégiebb zamatúakat a Székely balladák czímű cziklus foglalja össze, mely után a kuruczkorbeli balladák következnek. Apró történetek czímmel a románczos verseket csoportosítottam s végül a Népballadák vegyesen fogják össze a többi epikai dalt.

      A magyar népballadáknak ilyen összefoglaló gyűjteménye még nem lévén, hiszem, hogy kötetemet, mint hézagpótlót, jó szívvel fogadja a magyar olvasóközönség.

      SZÉKELY BALLADÁK

      SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI