Timár Virgil fia. Babits Mihály

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ ruháira, melyek különös érzést ébresztettek benne. Valami megnyugtató érzés volt ez, hogy nincsen többé egyedül; úgy érezte magát, mint egy családfő. Oly távol volt eddig mindenkitől, még a diákjaitól is! Nagy szeretettel és gyöngédséggel nézett a kalapra. Majd a diván felé figyelt. A fiú még nyugodtan pihegett. Timár a homályban a breviáriumát kezdte betüzgetni. Közben sűrűn nézett az órára, végre nem bírta türelmetlenséggel; fél hét volt. Egy óra mulva van a diákmise, s mindjárt jön be Tamás a ruhákért. A divánhoz lépett, s egy darabig nézte az alvó gyermek arcát. Most igazán nagyon hasonlított az anyjához. Timárnak egy pillanatra szinte ijedten dobbant föl a szíve: mintha egy nő feküdt volna a pamlagán. Mintha Lina volna, megfiatalodva húsz esztendővel, a fiatalság ártatlanságában. Nyírott haja kedvesen kócoskodott a homloka körül. Míg Timár azon tünődött, hogy fölkeltse, Pista egyszerre fölnyitotta a szemét, mosolygó arccal, mint aki egy szép álomból ébred, és félig még mindig álmodik.

      S ez a derültebb és elevenebb kifejezés ott maradt az arcán, mint egy nyájas visszfény. Egy éjszakai nyugodt alvás elég volt, hogy minden merevségét, idegenségét, minden megkövülését a Sors Meduza-arca előtt, kiheverje. Megint visszaérkezett könnyű gyermekéletébe. Készségesen fölkuporodott, mint egy újraszületett kis állat, álmától még meleg vackán. (Az ő korában még újraszületik az ember mindennap, úgy rázza le a tegnapokat, mint a kígyó tavalyi bőreit.) Csupa készség volt már és szeretet új élete és új jótevője iránt. Friss élete könnyen beigazodott a jövőbe, mint egy könnyűhajlású, fiatal masina.

      Timár izgatott, boldog gondoskodással vette körül.

      – Itt a kefe: a ruhádat kikefélheted magad! Hanem mosdóvizet majd hozatok. A cipődet is ki kell tisztítani…

      Pista erősködött, hogy ő maga tisztította mindig othon is. De Tamás már kopogott, az inas, és nyomban belépett, szokott, biztos lépteket irányozva az ablakhoz, hogy beeressze a friss, reggeli napfényt. Timárban semmi sem maradt a tegnapi gyengeségből, most energikus volt a fia előtt… Tamás egy-kettőre megértett mindent.

      – Miért nem tetszett nekem szólani? én adtam volna helyet a konyhában.

      Arany és zöld keverve áradt be a kitárt ablakon. Ó reggel, napfény, energia!.. A misére elsőt harangoztak, ünnep volt, szép, ragyogó vasárnap.

      A vasárnapot Timár úgy szokta megülni, hogy félbehagyta rendes tanulmányait és valamely költő műveit vette elő. Többnyire Vergilius volt ez, az isteni vates, akiről Virgilünk azt szokta tréfásan mondani, hogy az ő védőszentje. Szerette ezt az ünnepi és gyengéd énekest, aki a klasszikus művészet minden pompájával már majdnem keresztény tud lenni, s a Történet nagy suhanása mögött meglátja a természet csöndes szépségeit, megérzi a tárgyak néma könnyeit, leírja a gyermekek vidám ugrálását.

      A negyedik könyvet lapozta föl mostan, az utolsó sorokat, ahol szinte kívülről tudta már: ahol az elhagyott Didó halálát írja le. Iris mint egy bibliai angyal, leszáll az Olympról – mille trahens varios adverso sole colores devolat – és megszabadítja a szerelemnek e szegény áldozatát a test bilincséből. Iris, a szivárvány – gondolta – az istenek tarkaruhájú heroldja, aki az enyhülést hirdeti a zivatar után, ugyanaz a hírnök, akit a bibliai Isten is elküldött a vízözön után Noéhoz… Timár visszalapozott az ének elejére, nem tudott rendesen olvasni.

      at puer Ascanius mediis in vallibus acri gaudet equo, jamque hos cursu, jam praeterit illos…

      Milyen kedves kép, milyen életteljes: a kis fiú, aki örül a paripának, és hol elül, hol hátul fickándozik a vadászcsapatban. Timár megkereste a többi helyet is, ahol Aenas kis fiáról van szó: amikor menekülnek a tűzvészben s görcsösen kapaszkodik a gyermek a hős kezeibe:

      sequiturque patrem non passibus aequis.

      A nap beszüremkedett a nagy fa gallyain, meg-megcsillant az imazsámoly friss virága fölött, mint valamely virágos oltáron, eltapogatózott egész a pap keskeny ágyáig, amely fölött egy őrangyal tárta szárnyait, mint egy gyermek ágya fölött. Timár fölkelt, járkálni kezdett, nem bírta az olvasást folytatni. Pistát várta, aki mise után visszament a Stirling-házba, de minden percben megint itt lehet, mert iderendelte, hogy hozzon hírt neki.

MÁSODIK RÉSZ

      Tamás révén hamar kitudódott a városban, hogyan vette pártfogásba Timár a Vágner Lina árván maradt fiát. A presztizs nagy dolog, s ez a hír a presztizs hintaján szállt.

      – Van-e több ily tanár? – zengte a hiú Sót. A rendtársak is úgy találták, hogy rendjük tekintélye nem fogyhat, csak nőhet; és még a házfőnök is, dr. Horvát Vince, elismerőleg említette Timár tettét, kifogásolta bár, hogy nem kérte előbb priori tanácsát (akkor a cselédszobák valamelyikében helyezték volna el a szegény Pistát). De egészben véve az volt a vélemény, hogy az igazi pedagógusnak, s az egyszerű, apostolian emberszerető papnak példás cselekedetét művelte rendtársuk.

      Timár egyébként még aznap szerzett Pistának új lakást. Ős vendég a feketekávéra, megjelent a refektóriumban Bögözi, a helybeli klerikális ügyvéd, s készséggel felajánlotta, hogy ő veszi házához a fiút. Bögözi nem mulasztott el semmi alkalmat szívességet tenni a papoknak; gazdag ember volt, de minden érdeke, egész élete egyházi összeköttetései körül forgott. Pistát avval az egy kikötéssel fogadta gyermekei közé, hogy legkisebb fiának, a bumfordi Lajkónak, segítségére lesz a tanulásban.

      Bögözi eljárt a gyermek hagyatéki és árvaszéki ügyeiben is. Kitűnt ekkor az írásokból, hogy Pista valódi keresztneve nem Pista, hanem Vilmos. Miért hítta az anyja Pistának? Talán a falusias nevet szerette, talán gyűlöletes volt ajkának a másik…

      Pista a temetés után azonnal átköltözött Bögöziékhez. Előbb elment köszönetet mondani Timárnak.

      – Azért tovább is az én fiam maradsz… úgyebár? – Kissé elcsuklott a tanár szava; mert a cisztercita iskolák minden hagyománya tiltá, ekkora melegséget árulni el egy diákkal szemben, kit a fegyelem kimért távolában illendő tartani. De tiltotta Timár természetes zárkózottsága is; majdnem úgy érezte, mintha lelke szemérmét meztelenítné meg… És mégis jól esett! (Mennyi érzelemnek kell vajudni néha, míg néhány lélekfoganta szócska megszületik!..)

      Pista kissé meghatva és megtisztelve is érezte magát, hiúságának hízelgett a tanár kívánsága, mintha a jó tanulónak, a zseniális fiúnak szólna az. Hallgatott, és csak a második kérdésre mondta ügyetlen:

      – Hát hogyne… ha meg tetszik engedni.

      Abban állapodtak meg, hogy Pista minden vasárnap délután meg fogja látogatni Timárt, szép időben elmennek sétálni, máskor olvasnak együtt vagy fordítanak valami nehezebb szöveget. Timár szenvedélyes tanár volt és tanári hiúságának nagy kielégüléseit várta ettől az intím tanítástól.

      – A vendégem leszel – mondta a fiúnak és nagy örömére esett ezt a szót használni, mely oly szokatlan volt az ő szájából, s kivált egy diákról – szinte forradalom. Sziklák és falak – természet s megszokás – mennyi hideg keménységet kelett áttörnie e lélekömlésnek! De kitört a lélek, az elzsilipelt, negyvenéves erő – szeretni, akit lelt!..

      A szegény СКАЧАТЬ