Edes Anna. Kosztolanyi Dezso

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ melyet annyira ismert, egy pillanat alatt porba döntötte reményét, mindazt, amit eddig oly fáradságosan épített. Elhatározta, hogy most szigorú lesz, kenyértörésre viszi a dolgot.

      – Tessék? – kérdezte gúnyosan. – Nálam nem így szokás felelni. Ha nincs kedve, fiam, a helyhez, akkor itt a könyve – és a cselédkönyvet az asztalra ejtette, úgyhogy az csappant. – Mehet, Isten hírével.

      – Nem úgy értette az Anna – mentegette Ficsor. – Ugye, Anna, nem úgy értetted?

      – Hát hogy értette?

      Csönd volt.

      Vizyné és Ficsor várt a válaszra.

      – Van – rebegte hangtalanul Anna, aki úgy értette, hogy neki mindegy, hiszen mindenütt csak dolgozni kell.

      – Az más. Beszéljen értelmesen és tisztességesen. Ahogy úriházban szokás. Ha megbecsüli magát, itt jó dolga lesz.

      – Itt jó dolgod lesz – sietett Ficsor a méltóságos asszony segítségére, hogy közös erővel bírják elhatározásra.

      – Csak mi ketten vagyunk. Én meg az uram. Gyermek nincs – s önkéntelenül a falon lévő fotográfiára pillantott, és a szokott eszelős mozdulatával végigsimította borostyánsárga haját, mintha nehéz volna a kontya, mintha szétrepedne alatta a koponyája. – Aztán nálam nem úgy van, mint másoknál. A kenyér szabad. Annyit ehet, amennyit akar. Hallottam, hogy a régi helyén csak rántottlevest reggelizett. Itt minden reggel kávét kap. Meleg kávét. Vasárnap tészta, hetente kétszer hús. Ha pedig jól viseli magát, hébe-hóba egy pár cipőt is ajándékozok. Vagy egy ruhát.

      – Ruhát, Anna, ruhát – biztatta a házmester mosolyogva.

      – És később majd meglátjuk. Esetleg – mindig ez volt az utolsó ütőkártya – kitaníttatom varrni is.

      – Hallod, Anna? Hallod? Varrni. A méltóságos asszony kitaníttat varrni is. Csak légy szorgalmas. Úriemberekhez kerülsz. Mert ez nem olyan ház. Ennek nincs párja – valami nagyot akart mondani – az egész Krisztinában.

      – Mikor áll be?

      – Mindjárt – mondta Ficsor.

      Vizyné erre nem számított: csak holnapra várta.

      – Elintéztem velük – dicsekedett a házmester —, mert amit én egyszer megígérek, méltóságos asszony…

      – Hol a batyuja?

      – Lenn, nálam.

      – Hozza föl – utasította Ficsort.

      Megvárta, míg kiér a házmester. Akkor a cselédhez lépett, oly közel, hogy arca az ő arcát súrolta.

      Anna ijedten fölnyitotta nagy, bágyadt szemét.

      Szeme kék volt, de nem csillogó, inkább tejeskék, violáskék, mint a Balaton vize, párás, nyári hajnalon.

      Most látta először Vizynét: egy sápadt, nagyon magas, jéghideg nő meredt eléje, aki – nem tudta miért – egy ismeretlen madárhoz hasonlított, szétborzolt, fényes dísztollakkal. Hátrált az ajtó felé.

      Vizyné, hogy az előbbi kis összezörrenést elsimítsa, s főképp, hogy végre hallja a hangját is – mert eddig a lány csak egyetlen szót ejtett ki, azt hogy: van —, emberi nyomatékkal kérdezte:

      – Mi az édesapja?

      – Cseléd.

      – Hol cseléd?

      – Az uraságnál. Béres.

      – Földmíves. És van valamije? Háza, földje, disznaja?

      – Semmi.

      – De búzát azt kap? Ah, maguk ma jobban élnek, mint mi. Az anyja?

      – Nyanya – és itt elcsuklott a hangja.

      – Mi az?

      – Meghalt. Mostohám van – mondta elszoruló torokkal.

      – Testvérei?

      – Egy bátyám.

      – Az is földmíves?

      – Most jött haza.

      – A háborúból?

      – Nem. Francia fogságból – s vonogatta a vállát.

      – Már megint. Ez nem illik. Mi igennel és nemmel felelünk. No, majd megtanulja.

      Erre még volt idő. Nem is idomította tovább, hanem áttért a lényegre.

      Bizalmasan, valamivel halkabb hangon kérdezte, mint nő a másik nőtől:

      – Van szeretője?

      Anna intett, hogy nincs.

      Nem pirult el, de homlokát, a szép domború homlokát egyszerre elfutotta valami rózsaszín köd.

      – Őszintén? Ne tagadja, mert úgyis rájövök. Ez a ház erkölcsös. Ide senkinek se szabad bejárni, se nappal, se éjszaka. A kulcsok különben is nálam. Ismerőse sincs?

      – Nincs.

      – Valakit csak ismer.

      – A Ficsorékat – szünet. – Meg a Wildné nagyságos asszonyt – szünet. – Meg a Cifkánét, a Bartos úr ángyát.

      – A sógornőjét? Azt az erős, magas asszonyt, aki náluk lakik?

      – Azt.

      – Különben senkit?

      – Senkit.

      – Jobb is. Csak elrontják. Nem mondom, ha valakije jön. Az apja, vagy a bátyja. Akkor engedélyt kér, hogy találkozhassék velük. Különben minden második vasárnapja szabad. Délután háromtól hétig. De hétkor már itthon kell lennie.

      Ficsor sovány batyucskát hozott föl, kockás kendőbe kötözve.

      Vizyné – élve úrnői jogával – kibontotta. Mindig batyuvizsgálás alkalmával győződött meg először, hogy lop-e majd az új cseléd.

      Kevés holmit talált.

      Néhány rongyos pamutzsebkendő, melyen nincs monogram – tehát valószínűleg nem lopta —, egy már erősen viselt, kék kartonruha, pár fejrevaló kendő, egy uraságoktól levetett férficipő, melyet valahonnan ajándékba kaphatott, egy kerek reklám-kézitükör, a cég jelzésével, egy vasfésű, még tele gubancos hajával.

      Aztán egy horpadt, sárgapléh gyermektrombita, melyről piros bojt lóg.

      Ezt kezébe vette, nézegette. СКАЧАТЬ