A Dicsőség Esküje . Морган Райс

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ márványból készült szobor úgy állt ott, mint valami szentély. McCloudot olyan formában ábrázolta, hogy Andronicus fel sem ismerte: fiatalon, ereje teljében, dagadó izmokkal, büszkén, kezében karddal. Rendkívül egoista dolog volt szobrot állíttatni magának, de Andronicus legalább emiatt csodálta. Egy része legszívesebben hazavitette volna, és trófeaként felállíttatta volna a kastélyában.

      Egy másik részének viszont kifordult tőle a gyomra. Gondolkodás nélkül nyúlt a parittyájáért, amely háromszor nagyobb volt, mint egy közönséges, emberi parittya; elég nagy ahhoz, hogy egy kisebb méretű sziklát beletegyen. Teljes erőből elhajította.

      A kis sziklatömb végigszáguldott a levegőn, és egyenesen a szobor fejének ütközött. A márványfej darabokra hullott, lerobbant a testről. Andronicus elbődült, és felemelte kétkezes buzogányát, előrenyomult, és teljes erőből meglengette.

      Összezúzta a szobor törzsét, a márvány megingott, majd nagy robajjal a földre zuhant. Andronicus megfordította a lovát, és ahogy ellovagolt, gondoskodott arról, hogy McCloud testét a szilánkok fölött rángassa át.

      - Ezért még megfizetsz! – kiáltott fel gyengén a gyötrődő McCloud.

      Andronicus felnevetett. Élete során rengeteg emberrel volt dolga, de ez itt a legszánalmasabb mind közül.

      - Csakugyan? – förmedt rá.

      Ez a McCloud túlságosan nehéz felfogású volt; még mindig nem mérte fel jól a hatalmas Andronicus erejét. Móresre tanítja, egyszer s mindenkorra.

      Végigpásztázta a várost, és tekintete megállapodott egy épületen, amelyről azt feltételezte, McCloud kastélya lehet. Erősen megrúgta lova oldalát, és vágtázni kezdett. Emberei a nyomában nyargaltak, miközben végighúzta McCloudot a poros udvaron.

      Felkaptatott a több tucat márványlépcsőn, McCloud teste mögötte zötyögött. Minden egyes lépcsőfoknál felordított, és nyöszörgött. Andronicus továbbment, egészen a márvány bejáratig. Az emberei már őrt álltak az ajtónál, lábuknál az őrök véres holttestei feküdtek. Andronicus elégedett vigyorral az arcán nyugtázta, hogy most már a város minden egyes szegletét uralma alá hajtotta.

      Továbbnyargalt, át a hatalmas kastély ajtaján. Egy folyosóra ért, amelynek magas, boltíves mennyezete márványból készült. Csodálta a McCloud király fényűzését. Tényleg nem sajnálta a pénzt a saját örömeire.

      Most eljött az ő napja. Andronicus végiglovagolt katonáival a széles folyosókon, a lovak patájának hangja visszaverődött a falakról. Úgy tűnt, McCloud tróntermébe érkeztek. A hódító beviharzott a tölgyfaajtón, és a terem közepére lovagolt, ahol ízléstelen aranytrón állt.

      Leugrott a lováról, lassan megmászta az aranylépcsőt, majd beült a trónba.

      Nagyot sóhajtott, ahogy megfordult, és tekintete végigsiklott az emberein, több tucat tábornokán, akik lóháton ülve a parancsára vártak. Ezután a vérben tocsogó McCloudra pillantott, aki még mindig a lóhoz kötözve feküdt, és hangosan nyögött. Körülnézett a csarnokban, megvizsgálta a falakat, a zászlókat, a páncélokat és a fegyvereket. Lenézett, és megcsodálta a trón megmunkálását. Próbálta eldönteni, hogy beolvasztassa-e, vagy inkább megtartsa, és hazavigye magának. De akár az egyik nem túl magas rangú generálisának is adhatná.

      Természetesen ez a trón nem volt fogható a sajátjához, a világ legsúlyosabb trónszékéhez, amelyet húsz munkás épített negyven évig. Még az apja életében kezdték el a munkát, és azon a napon készült el, amikor Andronicus végzett az apjával. Tökéletes volt az időzítés.

      Lenézett McCloudra, erre a szánalmas kis emberi lényre, és azon töprengett, mi lenne a legjobb módja a megkínzásának. Tanulmányozta a koponyája alakját és méretét, és úgy döntött, összezsugorítja, és a nyakláncán fogja hordani a többi apró, zsugorított fejjel együtt. De közben azt is megállapította, hogy mielőtt megöli, el kell telnie egy kis időnek, hogy keskenyedjen az arca. Úgy jobban mutat majd a nyakláncon. Nem akarta, hogy egy zsíros, pufók arc elrontsa nyaklánca összképét. Kis időre életben hagyja, és addig is kínozza. Mosolygott magában. Igen, ez jó tervnek hangzik.

      - Hozzátok elém! – parancsolta egyik tábornokának ősi, mély, morgó hangján.

      A tábornok habozás nélkül felugrott, és McCloudhoz sietett. Elvágta a köteleit, és végigvonszolta a véres testet a padlón, vörösre festve azt. Andronicus lába elé vetette.

      - Ezt nem úszod meg szárazon! – motyogta McCloud erőtlenül.

      Andronicus megcsóválta a fejét; ez az ember tényleg semmiből sem tanul.

      - Itt ülök a trónodon – válaszolta – Te pedig a lábaim előtt heversz. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy bármit megúszok. Sőt, már meg is úsztam.

      McCloud csak feküdt a földön nyöszörögve, vergődve.

      - Az első rendelkezésem az lesz, hogy elérjem, kellő tiszteletet tanúsíts új királyod és gazdád iránt. Most pedig gyere ide elém, és részesülj abban a kegyben, hogy elsőként térdelsz le előttem, csókolsz nekem kezet, és szólítasz királyodnak új királyságomban, amely egykor a Gyűrű McCloud fennhatóságú oldala volt.

      McCloud felemelte a tekintetét, négykézlábra emelkedett, és megvetően Andronicus-ra nézett.

      - Soha! – kiáltotta, és a padlóra köpött.

      Andronicus hátradőlve hahotázott. Rettentően élvezte a helyzetet. Már régóta nem találkozott ilyen makacs emberrel.

      Megfordult, és biccentett, mire az egyik embere hátulról megragadta McCloudot, egy másik pedig előrejött, és erősen tartotta a fejét. Egy harmadik hosszú borotvával jelent meg. Ahogy közeledett, a férfi összegörnyedt félelmében.

      - Mit műveltek? – tudakolta rettegve, hangja néhány oktávval magasabbra kúszott.

      A férfi gyorsan leborotválta McCloud fél szakállát, aki megrökönyödve bámult, látszott, hogy nem érti, miért nem sebezték meg.

      Andronicus bólintott, mire egy másik férfi lépett elő méretes égetővassal a kezében, amelynek végén vasból kifaragva ott díszelgett az Andronicus királyság címere: oroszlán, madárral a pofájában. Narancsosan felizzott, gőzölgött, és ahogy a többiek lefogták McCloudot, a férfi leengedte a vasat, és a most már csupasz arc felé közelítette.

      - NE! – visította McCloud, ahogy tudatosult benne, mire készülnek.

      De már túl késő volt.

      Szörnyű sikoly hasított a levegőbe, amelyet sistergő hang és égett hús szaga kísért. Andronicus vidáman figyelte, ahogy a vas egyre mélyebben és mélyebben McCloud arcába nyomódik. A sistergés egyre hangosabb lett, az üvöltés pedig szinte elviselhetetlenné vált.

      Végül, vagy tíz másodperc elteltével, elengedték McCloudot.

      Eszméletlenül СКАЧАТЬ