Buda halála: Hún rege. Arany Janos

Чтение книги онлайн.

      Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné.

      Lettet azonban már ki tehet létlenné? –

      Ezért szive búval, teli sok gyanúval,

      Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se’ fúvall.

      Tudom, szeretetben hozzá te vagy édes;

      Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;

      Szavad is már eskü: hát még hited oztán!

      Nem változik elméd Buda elváltoztán.

      De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad:

      Hamarább ennél az emberi indúlat;

      Kivált ha örökké: „Buda így, úgy…“ hallod:

      Isten maga volnál, mégis megsokallod.

      Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,

      Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól:

      Buda szavát hordja, maga is megtoldja:

      Mit összekötétek, sima kézzel oldja.

      Akarsz Buda hőssel meglenni királyul:

      Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:

      Nem fér soha vele az egész Etele:

      A mi valál eddig, légy ezután fele.

      A mi dicső és jó, azt közösen oszszad,

      Egyedül te inkább elbirod a rosszat;

      Igy vele tán megférsz urasága székén,

      Bár senyved a nagy szív a türelem fékén. –

      Szóla; de bölcs észszel Detre bolondul járt:

      Etele arczától megszörnyede mindjárt:

      Szeme a villámot kegyetlenül ontja,

      Maga fojtott szóval, fenyegetve mondja:

      Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,

      Kit felakasztottak magas ösztörűre,

      Sátorom elébe, törvény szava nélkül,

      Ronda repesőknek útálatos étkül.

      Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:

      Úgy verd ezután is közibünk az éket,

      Palotám küszöbjén ugy lássalak itten:

      Hogy szörnyü halált halsz. Meglesz, bizony Isten.

      Össze az agg ember rogya két térdére,

      Kegyelmet urától szava miatt kére,

      Csókolta ruháját, bő köntöse alját,

      Könynyel potyogatta bársonyos aszalyját.11

      Hogy ő nem akarta, nem is ugy gondolta,

      Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;

      Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,

      S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.

      Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –

      Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:

      Volt-e hunok iránt ő valaha roszszal,

      Tettben avagy szóban valamely gonoszszal.

      Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.

      Megesett nagy lelke bátor Etelének,

      Haragja lohadton meglohada, s fenkölt

      Szive nem tűrhette az alan’ fetrengőt.

      Állj fel, öreg – monda, lábára segélvén –

      Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?

      Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:

      Nincs tiltva előtted ezután se’ sátram.

      Buda vérem felől a mit eléhoztál,

      Abba’ lehet jó is: nyűgös az ily osztály;

      De, ha magát győzvén az erősebb enged…

      Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket.

      Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.

      Eszébe jutott most Ildikó levele,

      Köti hún-kötéssel12 czifra selyem tokját,

      Maga és az asszony tudja csupán bogját.

      Köti óhajtással. – Detre pedig mégyen,

      Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:

      Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis –

      Dörmögte magában: lám, bent van az ék is!