A jó palócok. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.

      Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.

      Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcéves innen-onnan, s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen rég nincs már anyja szegénynek!

      Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért!

      Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül egyszer csak szembe jön az egész elöljáróság meg a főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’a – az új templomot szentelték itt föl a mai napon.

      – Nézd, Boriskám! Nézd meg jól azt a hosszú hajú magas embert – súgja kis húgának Ágnes —, az vitte el a Cukrit.

      Éppen a községházához értek őkegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai, s műértőleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!

      Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy, kék szemei telelettek könnyel.

      – Ne rángass hát! – förmedt rá Ágnes, s eleresztette a kezét.

      – Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegőben.

      Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott, és továbbment. Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel, s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!

      – Bácsi! – szólt csengő szelíd hangon. – Adja vissza a bárányomat.

      A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú leányka?

      – Adja vissza a bárányomat! – ismétlé, s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.

      Sós Pál odanézett fanyarul, aztán megigazította hátul palócosan fésűre fogott, deres haját, s nyájasan kérdé:

      – Miféle bárányodat, fiacskám?

      – Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól…

      – Nem láttam én a te bárányodat soha – szólt szemlátomást kedvetlenedve. – Takarodj innen, azt mondom…

      Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:

      – Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen…

      – Be ám, de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.

      Fülig vörösödött őkigyelme a bíró gúnyos vádjára.

      – Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban…

      A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét, s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.

      – Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre…

      A gallérzsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott, s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípőktől egyszerre lecsapódott a földre.

      Boriska sikoltva egy szökkenéssel termett a leesett ruhadarabnál.

      Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.

      – Cukri! Kis báránykám! – kiáltott fel a leányka fájdalmasan.

      Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott…

      Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.

      A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.

      Bede Anna tartozása

      Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?

      A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön— és pálinkaszag, s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.

      A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit, s kezét bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.

      – Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.

      – Egy leány – mondja a szolga.

      – Hadd jöjjön be az a leány.

      Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. – Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat, s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.

      Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.

      – Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)

      A lány megigazítja fekete kendőjét a fején, és mély sóhajjal feleli:

      – Nagy az én bajom, nagyon nagy.

      Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben elváltoztatva mindenkit és mindent.

      A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.

      Ott СКАЧАТЬ