A beszélő köntös. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ Lestyák Miska szeme megcsillant, arca kigyulladott.

      – Bárcsak a feketét húznám – gondolta magában.

      Ezalatt a hajdúk révén kiszivárgott a künn ácsorgó tömegbe a Miska esete: hogy ültek ott a szenátorok reggel óta megdermedt ésszel, hogy jött Miska az ablak alá, s üres tereferéjük alatt mint dobta közéjük a bölcsesség szikráját, mire fogta magát Porosznoki Gábor, behívatta az utcáról, és odaültette a zöldasztalhoz a város vénei közé. Hallott már valaha valaki ilyen dolgot? De iszen Porosznoki Gábor mégis derék ember, aki a bagoly csőrében is észreveszi a fényeset.

      A nép élénken hullámzott az épület előtt. Néha egy-egy hang kivált a zsongásból: Éljen Lestyák Miska! Lássuk Lestyákot! Hallani akarjuk!

      Fábiánné asszonyom egy nagy csoportnak magyarázta élénk mozdulatokkal, mintha köpülne:

      – Megnyilatkozott az esze. Isten álmában adta tudtára, mit kelljen mondania, szegény városunkat hogyan kell a gonosz pogánytól megmenteni. Hogy miért szemelte ki az isten éppen őt, kérdezi kegyelmed, Létasiné asszonyom. Mert ő szent felsége mindig a mesteremberek gyermekeivel dolgoztat. Krisztus urunk ácsmester fia volt, ez meg egy szabómester fia. De ahol jön, ni!

      A szomszéd házikóból szapora léptekkel csörtetett elő Lestyák Mátyás uram, dühösen lógatva egyik kezében a rőföt, a másikban egy búzavirágszín mentét, melyen még ott voltak a fércek.

      – Hol az a kölyök, hadd ütöm agyon! – kiáltozott hevesen. – Ide jött, itt kell lennie.

      – Bent van a szenátusban.

      – Kicsoda? A Miska? Hát hogy ment az oda? Előlem bújt el? Hanem iszen bevárom én, amíg kijön. Majd adok én annak az imposztornak. Pozdorjává töröm a gézengúzt. Odaadom neki a vasat ezelőtt egy órával, hogy melegítse meg, mert még ma haza kell vinnem ezt a mentét a halasi polgármesternek, aki deputációba mégyen abban holnap Pest megyéhez Nógrád megyébe.[2] Most aztán bekiáltok a konyhába: »Miska, hozd be már azt a vasat!« Hát se vas, se Miska. Ne pukkadjon meg aztán az ember mérgében?

      Pártját fogta Miskának Katona Bálint, a szűrszabó.

      – Nem lehet ám már az ilyen felnőtt legényt szabóinasnak befogni, vasalómelegítéssel kínozni.

      – A saját portájáról ítélkezzék kend – vágott vissza nyersen a szabó. – Hát mit tegyek vele, ha nem való másra a sehonnai? Előbb-utóbb is felakasztják. Persze, mindig városi ügyek után hajkuráz. Majd adok én neked városi ügyeket! Kékre verem a gazembert!

      – Abból ugyan semmi sem lesz! – szólt bele újra Katona Bálint, a fiú mai nagy érdemére gondolva.

      – Itt süllyedjek el, ha föl nem képelem.

      Katona Bálint már éppen magyarázni akarta puhább anyagban dolgozó pályatársának, hogyan jutott be Miska a szenátusba, mikor nagy robajjal megnyílt a tanácsterem ablaka, s nemzetes Porosznoki Gábor uram kihajolt:

      – Tiszteletreméltó népei Kecskemét városának! – szólt a tömeghez stentori hangon, mire síri csend állt be. – Jelentem kegyelmeteknek a tanács nevében, hogy e mai naptól számítva egy évre a város főbírája törvényeink és szokásaink szerint, nemzetes, tiszteletreméltó és vitézlő Lestyák Mihály uram lett.

      A meglepetés fölszisszenése nyisszant végig a tömött csoportokon. Az első száj hahotára nyílt talán: »hahaha«, »Lestyák Mihály, hehehe!« Az első hang tán még így indult, de egy másik hanggal találkozott útközben, egy, meglehet szokásból, elszabadult »éljen«-nel, minélfogva részint elakadt, megtompult, részint éljenné hegyesedett ki. És utána a sok száz meg száz hang mind-mind éljennek csatlakozott a kidomborodó, az uralmat magához ragadott első éljenhez, nagy széles és hömpölygő kiáltássá dagadva a levegőben… Ám ha az első »éljen« szerényebb és az első »hahaha« frissebb, akkor az éljen szakadt volna ketté, és most a fellegverő ordítás úgy hangzanék, mint a mélységes pokol kacaja: hahaha, hihihi. A »pigra massa« minél nagyobb, vaskosabb, annál könnyebb, mint egy lágy pehely, melyet az első fuvallat visz, visz a magasba, hemperget, himbál jobbra-balra.

      A harsogó éljenzésekre az utcák önteni kezdték a népeket. Mindenünnen kíváncsiak rohantak elő. Némelyek csáklyákkal, vizes vödrökkel: »Hol a tűz?« vagy pedig efféle kérdésekkel: »mi az? mi történt?«

      A városház kapuja megnyílt, s a szenátorok kettesével jöttek, közbül Lestyák Mihály.

      – Jön! Jön! – Rémítő tolongás támadt. Mindenki hozzá akart férkőzni.

      Kevélyen, méltóságteljesen lépdelt, mintha nem is a régi lenne. A fiatalság pírja égett arcán, szemeit mosolyogva hordozta meg a tömeg közt, ahogy illik a szerencse fiához. Két oldalt egy-egy hajdú aprózott mellette, magasra emelt pálcával, miként a római konzulok liktorai. Ez volt a hatalom külső jelvénye Kecskeméten.

      De rá is fért nemzetes bíró uramra – mert egy kicsit furcsán festett az ezüst gombos dolmányú tekintélyes szenátorok közt egy huszonkét éves suhanc, vedlett mellényben, ingujjban. Vagy hogy ezért volt ez érdekes látnivaló, amelyre ujjongásban tört ki a nép.

      Az öreg Lestyák hol elhalványodott, hol bíborvörös lett.

      – Istenem, istenem, álmodom-e? – és megdörzsölte apró szürke szemeit, vagy hogy talán az előszivárgó könnycseppeket törülte el. – Fogjon meg szomszéd!

      Csakugyan összeesett volna, ha Katona Bálint fel nem tartja.

      – No, most náspángolja már el kegyelmed a város főbíráját, ha olyan nagy potentát!

      Nem felelt semmit, kezeiből erőtlenül hullott ki a rőf, szemeit behunyta, de a sötétben megérzé a főbíró közeledését, egyszerre hozzá ugrott, mint egy hörcsög és ráteríté a vasalatlan új mentét, melyen még a fehér cérnák, meg a krétavonalak is rajta voltak.

      A tömeg ezt is élénk, zsibbasztó tetszésrivalgással fogadta, csak Katona Bálint kurjantott fel tréfásan:

      – Hollá, Mátyás bácsi! Miben megy most már a halasi polgármester Fülekre?

      Az öreg szabó dölyfösen felelte:

      – Menjen őkelme szűrben. Kis ember ő arra, hogy én varrjak neki mentéket.

      S ezzel, mint egy öklelőző bika, utat vert magának a csoportosuláson, rohant egyenest haza, a házikója előtti kis kertbe, hol egy nagy körtefa lógatta kívánatosan rozsdapiros gyümölcseit; az alátámasztott hatalmas ágak kifelé csüngtek az útra.

      Mint az evet, oly gyorsan mászott fel egész a koronáig, s eszeveszetten elkezdte rázni a felső gallyakat. A fölséges zamatú körték, az ő féltett kincsei, sűrűn potyogtak a tömeg közé, »cup, cup«. Gyerekek, asszonyok összeröffentek, és a gyümölcsre vetették magukat, mint mikor koronázáskor aranyakat hány szét a tárnokmester. Meglett férfiak is lehajoltak a guruló körték után.

      – Egyetek, СКАЧАТЬ