Színek és évek. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ s a Hajdúvárosig; később, hogy a Megye utca jobban kiépült, két-három házhelyet is adott el belőle jó nagy pénzeken, a mi grószink – Zimán nagymama. De azért még mikor mi játszódtunk benne, jó messzit lehetett szaladni az ólaktól s a régi aszaló romjától a bodzafás sarokban a “hűs lócá”-ig; a veteményeságyakon túl az elhagyott méhes félszeréig. Igen-igen téresek, sok mindent befogadók tudnak lenni az ilyen gyerekkori kertek. Tavaly, mikor végleg bontották azt az öreg házat (most új gőzfürdő van a helyén), arra jártam egyszer, és benéztem a kerítésen. Most jóval kisebbnek tetszett, és egészen közönséges, elhanyagolt teleknek.

      Hárman futkostunk, uralkodtunk, veszekedtünk, hancúroztunk ott a két öcsémmel nagyon pici korunk, az édesapánk halála óta vadócon, magunkra hagyva és – azt hiszem – boldogan. Kár, hogy a gyerekkor gazdagságából olyan keveset őriz meg az emlékezet: jeleneteket, apró eseteket, s azt is elváltozott formában, ahogyan azóta gondoltunk rá, életünkben néha emlegettük. Most, mikor tudom a későbbi sorsukat, visszaemlékszem rá, hogy Sándorka mindig szelídebb, elgondolkodóbb gyerek volt; lányos és ártatlan kisfiú. Vele, ha csak ketten voltunk együtt, egészen furcsa és fantasztikus játékot eszeltünk ki, és folytattuk – azaz továbbéltük minden alkalommal. Azt mondtuk, hogy mi valóságban mind a ketten a föld alatt lakunk titkos és sötét utak és folyosók közt, amiket kék és lila lámpák világítanak. Az én nevem Vulpaverga királyné s az övé Rombertáró király. Mi csak álruhában járkálunk itt a földön, s a grószi házában csak véletlen élünk; igazában nagyon fontos dolgaink vannak – ő tartja rendben a fák és virágok gyökerét odalenn, és igazgatja, hogy mikor essék az eső vagy a hó – nekem pedig ezer bajom, gondom van a virágok szagosításával, a sok rest és kényeskedő tündérkével, akik mindig elfelejtik idejében kinyitni a bimbókat, lesúrolni reggelre a leveleket – s egyéb rendetlenséget csinálnak. Most úgy rémlik, valami német képeskönyv meséjéből eredt kezdetben ez a bolondság, de későbben mindjobban beleéltük magunkat, órák hosszat Vulpaverga-Rombertáró-nyelven beszéltünk, és olyan apróra kiépítettük ezt az álomvilágot, hogy a végén már nyomasztónak éreztem, kényelmetlennek. “No, most légy megint Sándor és én Magda!” – mondtam kelletlenül, de ő nem tágított; nehezen tudott szabadulni ettől, és tovább is “felség”-nek szólított. Rendesen erővel kellett elmenekülnöm tőle.

      Ilyenkor mindig Csabával álltam össze nagyobb, cinkos barátságra, és napokig szándékosan csúfoltam, lenéztem szegény Rombertáró királyt, noha a titkunkat egyszer sem árultam el. Tudtam, hogy majd megint visszatérek hozzá, de nekem kellett ez a megfrissülés. Csaba, aki “kunszt”-okat vezényelt a méhesnek támasztott lajtorján; akrobatásdit játsztunk akkor, ahogy a piaci komédiásbódéban láttuk a cédulaház mögött. Majd dobni tanított verébre gumipuskából, vagy átmászott velem lopva a Hajdúsikátor felőli kőfalon. A megyeház régi bástyaoldala szögellt oda, és a mi kertfalunk orma darabon egymustrájú volt azzal. Tulajdon egy kőmíves rakhatta valamelyik Zimán főispán idején.

      Itt, szemben egy bolthajtásos kapu nyílott a szűk és penészes szagú tömlöcfolyosóra, aminek végében a porkoláb lakott. Ennek a feleségét ismertük: kofálkodott, és a mi szőlőnkből vette meg fáján a meggyet, barackot. – Csak a rostélyos, alacsony ablakok nyíltak erre, és mi néha végigszaladtunk előttük – egy darabon és vissza —, kirémlett valami szürke árnyék, hosszú rabing és ijesztő ónszínű arc. A szívem kegyetlenül vert, borzasztóan féltem, de kellett hogy megtegyem. Egyszer hallottuk, hogy egy Oláh Gergő nevű haramia van ott, akit fel fognak akasztani. Akkor velünk volt Kallós Pali is, a szomszédunk fia; és tudom, hogy én biztattam fel őket, nézzük meg Oláh Gergőt. Este volt már, és a Hajdúközben egy lélek se járt. Hanem mikor a sikátorba értünk, és nem bírtam tovább menni a rémülettől; a kőfalnak estem, de a két fiút küldtem: “Csak előre! A harmadik ablak az övé!” Megindultak – lábujjhegyen mentek a homályban, és a rézsútos keskeny ablakok közt a késői szürkületben rémes, elnyúlt árnyékok estek rájuk. Egyszer csak úgy tűnt fel, hogy két embertelen nagyságú, hosszú, átlátszó kísértet halad nesztelen egy véget nem érő, örökös folyosón – és mindenütt csend… Most eltűntek a párkány megett!… Mintha nagyon, mélységesen messzi… Egy borzasztót sikoltottam ott, és félig aléltan estem le a küszöbkőre: de azért hallottam a fiúk dobogó szaladását – egy ablakból valami csúnyát kiáltottak rájuk, aztán a porkolábné jött, és felemelt. Otthon nagy veszedelem lett ebből, és egy óráig térdepeltünk kukoricán a grószi szobájában. Tízesztendős lehettem akkor. És egész életemen át sokszor tért vissza álmomban így ez a szörnyű, félelmes, homályló folyosó; mindig olyan rémületesnek, idegennek, mint akkor; noha később, déli napfényben, felnőtten és közömbösen, néha elmentem mellette. Most már évek óta nincs meg; modern börtönök épültek helyette az új szárnyban.

      Odáig otthon tanultunk egy házitanítóval; akkoriban vitt el engem Klári anya a Wagner Zsófi tánt iskolájába. Kisvárosi zugintézet volt, egy Németországból ideszakadt asszonyság, volt guvernánt tartotta, s a két felnőtt lánya is tanított benne. Ezeken kívül egy paptanár jött át hetenként egyszer a piaristáktól – valami keveset magyarázott erről-arról; emlékszem, egyszer felakasztott egy spárgára valami ólomgombot, hogy az: az inga. De hogy mi volt tovább az ingával, én egyebekre nemigen emlékszem. A lányaim most nevetnek ezen néha; amit tudok ilyesmikből, azóta verődött rám inkább hallomás, újságolvasás útján. Kicsit rendszertelenül bizony.

      Wagner tánt iskolájában a tandíj egyforma volt ugyan szegénynek, gazdagnak – de a kis “polgárlányok”, az iparosok és boltosok gyerekei “gné-é-édige frá”-nak szólították őt, mi pedig “tanté”-nak. A német beszéd kötelezőnek volt hirdetve, és a tánt szigorúan feddette a parancs ellen vétőt. “De hogyha nem tudunk?” – szabadkoztak a Magyar utcai csizmadiák lánykái. “Akkor meg kell kérdezni, hogy mondják ezt vagy azt!” – “Hogy kell kérdezni?” – így: “Wie sagt man das deutsch?” Ebből az lett, hogy a kérdést lassanként megszoktuk elébe tenni, beleszúrni minden mondanivalóba; egész történeteket meséltünk el így: “Osztán, vizakmandaszdájcs, amúgy…” És ez elég volt mentségnek, ha megintettek a magyar beszédért. Csak a sváb lányok, néhány módosabb parasztnak a gyerekei beszélték szabadon a maguk vontatott, csúnya szójárását. Néhányunknak, szerencsére, a családunkban hagyományos volt kicsit a német szó – s egy-két szepességi cselédleány. Most sokszor olvasok német könyvet. – Egyebekben azért törődött a nevelésünkkel is Sophie tánt; egyszer én nagyon összepajtáskodtam egy Nagy Marissal, akinek kötélverő volt az apja; a tanítónő akkor külön behívott magához, és megmagyarázta, hogy ezt abba kell hagynom – nincs jövője, egy Pórtelky kisasszony, kilépve a világba, úgysem folytathatná az ilyen barátságot, és ebből kölcsönös fájdalom és sértődés származna, ha később szakítnók meg. Ma mindenki helytelenítené az ilyen felfogást, de én hiszem, hogy az akkori idők szerint igaza is volt. Okos nő volt, és ismerte a viszonyokat itt, Klári anya egyszer-kétszer gardírozta a lányait bálokon és felváltva a többi szereplő asszonyok is. Ezzel nagyon lekötelezték.

      Akkor már a papok gimnáziumába járt a két fiú is, de otthon, a kertben s az ólak körül, zavartalan éltük világunkat gyermeki módon egy ideig még. Mindig fiúk közt voltam – a két miénkkel meg a szomszédnéival; s a bábuimmal nem is igen szerettem játszani. Csak varrtam nekik nagy, cifra kalapokat és divatos báli ruhát, amilyet Klári mama hozatott Bécsből akkoriban. Felöltöztettem – de aztán otthagytam őket, és mentem a fiúkkal.

      Később egyszer egy estére megint nagyon élénken emlékszem.

      3

СКАЧАТЬ