Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ végzetes, egyetlen szerelmének. Meglepő biztonsággal érezte, hogy az ő színjátéka most elkezdődött. S ha lejátszódik gyorsan – egy nyár – egy év —, mi marad azután? Könnyedén, póz nélkül, természetszerűen gondolt a halálra.

      Ejh – majd ráérek akkor! De addig – mi minden jöhet, mennyi titkos szép dolog. Ez lesz az igazság, az élet – skarlátpiros, ultramarin —, nagy, erős színek. És markánsul – erősen igaz lesz a boldogtalanság is. Al fresko!

      Már összezavarodtak a gondolatai. Mosolygott – elaludt.

      Odalenn az éjszakában, a sötét hidak és világos utcák közt még járt keresztül-kasul egy ember. Gondolkozott. Mint aki először próbálja  i g a z á n  – olyan lázas akarással tördelte apró szilánkokra az érzéseit —, olyan kíméletlenül világított be a saját lelke sokrétű kulisszái közé.

      Tehát szeretem! Mint ahogy mindig szoktam, valahányszor hosszú idő óta nem szerettem már. Ahogy a többieket szoktam – egynéhány ilyenforma jó és szép kis leányt —, akik fel szokták váltani az emlékezetemben a szilaj, a tüzes asszonyokat.

      Megundorodott egy percre önmagától.

      Pfuj! Magdának igaza van. Kár volt nekem ide jönni – a kultúrába —, elromlani, beteggé lenni. Ott, a földeken, embernek maradni lett volna jó – szántani, vetni —, sokat vadászni, sokat gondolkozni és feleséget venni. Hátha éppen nekem termett ez a leány – ez a harmatos lelkű, igaz leány. Ha otromba elméletek helyett inkább az édesanyja őrizte volna meg nekem. De így?

      Mit fogok vele tenni? Holnap vagy holnapután már megcsókolom – aztán sokat fogok beszélni neki, hipnotizáló, nagy hazugságokat, amíg belehomályosul a szép, kérdező szeme. Gyönyörködni fogok a vergődésében – a magam gyakorlott könnyedségében. Fog-e teremni énnekem is vagy egynéhány percre hivő, édes gyönyörűséget az egész dolog?

      És mi lesz a vége? – riadt fel nagy messziről a lélek vádja.

      Ejh! Megtanítom egy kicsit élni, és boldognak lenni – amennyire lehet. Vigyázni fogok rá nagyon, és ha elhagyom, nem engedek rosszat beszélni róla. Iza húgom miatt bajos lesz így is.

      És gondolatban szinte megfogalmazta már az utolsó levelet is amit  a k k o r  fog írni —, a szép frázisaival, tévelygő, nyomorult mentségeivel.

      1903

      Látogatás

      A lefüggönyözött betegszoba félhomályában hirtelen megállott a lány. Kívülről jött, a napvilágos utcákról, az emberhangos üde tavaszból, ahol kacagó asszonyok járják a korzót, kocsik robognak, és ibolyavirág kékellik mindenfelől. És ez a lüktető, kívánatos élet szinte még ott suhogott a puha, sötét ruhája redőiben, és a kalapja fátyoláról is szétáradt valami hűvös, üde lehelet.

      Egy percig, amíg szeme a sötétséghez szokott, könnyű zavarral nézett körül, aztán megtalálta a beteg fekvőhelyét, és tétovázás nélkül, nyugodtan közeledett. A kezét nyújtotta:

      – A néninek hoztam egy borleves recipét – ő küldött be ide magához. Akkor hát nem illetlenség, ugye? Jó napot!

      A hangja telten, biztosan csengett – minden mozdulata csupa derűs öntudatosság —, talán túlságosan is. Mintha minden lépését külön elhatározásból tenné.

      A beteg ember már az első pillanatban felemelkedett volt – ideges, gyors mozdulattal —, hogy összeremegtek körülötte az orvosságos üvegek. Lázasan csillogó szemmel, sovány, verejtékes arcával előbbre-előbbre hajolt – aztán megismerte a lányt. A meglepetés mohó eksztázisával mintha nem győzte volna a közelébe várni, és végtelenül szomorú gyermekpillantásában ott égett az elmúlt hetek minden vigasztalan, emésztő vágyakozása – a reménység, a gyógyulás, a jövendő után. Szinte naiv remegéssel csókolta meg a leány kesztyűs kezét.

      – Anna! Igazán itt van, Anna?

      – Hát persze! Egészen itt!

      Mosolygott egyszerűen, kedvesen, és mégis, ahogy megállt előtte, inkább valami üde álomképnek tetszett. Gyógyító, csodálattevő álomnak, amilyent a megmentett lázbetegek látnak a válság órájában.

      – Szégyellje magát – lehelte halkan —, maga lusta! Itt feküszik, amikor az egész világ mozog odakünn. Hogy csillámlik a nap. Ha látná, és mennyi bolond lila virág van már. Hoztam magának is.

      Nyugodtan húzgálta le kesztyűjét – visszatűzte az arcáról a fátylat —, aztán poharába igazított egy borzas kis ibolyacsokrot, és megsimogatta puhán, felületesen – mint egy játékos gyerek haját. Közben egyre csicsergett.

      – No, ne búsuljon, nem is jó ott kinn. Annyi ember futkos, és olyan lármásak. Itt legalább csend van, és lehet gondolkozni. Maga úgyis szeret. Mondja? Miről gondolkozik ilyenkor?

      Egy rajongó, áhítatos tekintet felelte: “Rólad!”

      – Bolondos gyerek! – mosolygott a leány, és hirtelen körülnézett:

      – Nem hozok széket. Ide ülök – mondta, és már odarebbent a takaró szélére. Onnét csicsergett tovább.

      – Képzelem, hogy mi mindent kifőz itt unalmában. Az egész jövendőt, ugye? Mind a vízimalmokat meg az erdőirtásokat – aztán a sok lumpolást, asszonyt, medvehajtást, ami még hátra van – odahaza, Erdélyben. Furcsa, ugye, hogy mostanában én is ezekről ábrándozom. Kár, hogy nem lehet együtt. A Szepességről elküldték mind az abroszokat. Rengeteg hosszúak, és Borbála néni nekem ajándékozta a családi ezüstből az ő részét is. Van egy cukortartó – az csoda!

      Csak gyorsabban beszélt-e a kelleténél, vagy volt a hangjában valami erőltetett, tompa árnyalat? A fiatalember visszahanyatlott a párnákra, és lehunyta a szemét.

      – Hogy bolondit – Anna! Hát így kell már velem beszélni?! – Ez így váratlan volt – megdöbbenve hallgatott el a leány.

      – Lássa, Anna – mondta vonagló mosollyal a beteg —, olyan nagyon hálás vagyok, hogy eljött. Olyan jó! De miért néz, gyereknek vagy ostobának maga is, aki mindig őszinte volt hozzám? Miért nem mondja: eljöttem: hogy utoljára lássalak – hogy nyugodt legyen lelkiismeretem —, hogy emlegethessen a társaságban. Miért nem így? Azt hiszi, nem tudom, hogy az édesanyám nem volna ilyen engedékeny máskülönben. Ő küldötte ide – Anna —, ő tudja, hogy egy hétnél hamarább meghalok.

      A leány ránézett, mintha nem értette volna, és nyugodt, csodálkozó tekintete győzelmesen állta ki a férfiét, mely kutatva fúródott arcába.

      – Ejh – hát igazán nem tudja.

      – Vagy úgy – kacagott fel Anna, és összecsapta a kezét. – Már megint meghalni készül. Hát hogy leszünk a radnai jósasszonnyal? Emlékszik. Azt mondta, hogy én tíz esztendővel előbb halok meg. No, és hát semmi kedvem sincs még hozzá.

      – A jósnő hazudott. Már nincs is egy hetem.

      – Emlékszik, СКАЧАТЬ