Csendes válságok. Margit Kaffka

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ és lovagrendeken túl egy más életet is éltek, előttem ijesztően ismeretlen, vidám, kacagó, léha életet, barangoltak iskola után, ismerkedtek a fiúkkal,  t é n yeket, apró viszonyokat éltek át és szédítően, csudálatosan “megügyesedtek”. Mennyi apró pletyka, mennyi titkos szójárás, amiről nem tudtam eddig. A leckeórán megszoktam az elsőség büszke érzését, de itt – hogy mertem idejönni? Az ő birodalmuk ez, és bosszút fognak állni rajtam. Irén gúnyos, fölényes jóakarattal utasított néha jó hangosan; – ó, milyen titokban csináltam én az ő dolgozatait, én pedig erőlködtem és számoltam lépéseket – mikor lesz vége! Ha nőválasztó volt, egy világért sem mertem odamenni valamelyik fiúhoz és kotillont tűzni, szégyelltem, és behunytam a szemem, ha a táncmester kézen fogva odavitt egyhez.

      A táncmester, emlékszem, kedves, fürge öreg bohém lehetett, most valami mágnásklubnak a titkár-mindenese. Vívómester is volt, muzsikus is, még anyámat is ő tanította, és ezen a réven mindig nálunk uzsonnázott. Tréfás jóakarattal iparkodott velem, de nem volt sok haszna. Untam a táncot, és ha csak lehetett, kibújtam alóla. A tourok úgyis szédítettek, a csárdásban elfáradtam, hát egyszerűen és megokolás nélkül azt mondtam “nem táncolok!”, vagy őszintén kimagyaráztam, hogy “nincs hozzá kedvem”! Nekem senki sohasem mondta meg, hogy ez botrányos és sértő illetlenség, de lehet, hogy más lánynak sem mondják azt úgy meg, egyenesen, hanem a szemes és életrevaló lánynak ki kell találni, meglátni az ilyesmit. Én nem találtam ki. Később már nemigen akadt táncosom az Alányi úr beavatkozása nélkül, és én órákig is nyugodtan ülhettem az ablaknál, kinézve a szürkülő nyári estébe, a szálló felhőkre. Nem is hallottam az ütemverő kattogását és a muzsikacincogást, rekedt vezényszókat, a lábdobogást és a táncolók gúnyos nevetését a hátam mögött.

      Csak akkor vettem észre, mikor már óriás hullámokban fellángolt körülöttem a vak, szenvedélyes gyűlölködés. Azt hiszem, a társnőimnek sok részük volt benne, hisz Irén megbukott háromból – egyszer csak a lányok összesúgtak udvarlóikkal, a diákok fennhangon fogadkoztak, hogy bosszút állanak, és mindenki gúnyosan nézett össze a másikkal, ha hozzájuk szóltam. Már tudtam, hogy valami készül ellenem.

      Irén egyszer csak szokatlanul kedves volt hozzám, odajött az iskolába, és tüntetve, kacagva emlegette a nagy, rendkívüli eseményt, egy buta vizsgánál ezerszer fontosabbat, ami el fog jönni; – egy hét csak és meglesz a próbabál, és neki már lefoglalták minden táncát. Bál, bál! visszhangozták a folyosók és a nagy, térképpel borított falak. A lányok lázas, boldog készülődése csaknem átragadt rám is, amikor egyszerre, nem tudom, melyik szóra vagy mosolyra, minden világos lett előttem. Megértettem az egész nagy szörnyűséget, ami rám várt. E könnyelmű, léha, víg leányok serege most bosszút áll az én csúnya, provokáló jóságomért, iskolás tudományomért, a diákok összeesküdtek a fiatal szívek mérhetetlen gyűlölködésével, hogy én, én egy tapodtat sem fogok táncolni a bálon. Borzasztó! Egyetlenegy fiú sem fog felkérni, és ülni fogok egész este, mert akkor már nem parancsol a táncmester.

      Eddig nem is igen tudtam, hogy az is valami szégyen, olyas, mint a szekunda vagy még nagyobb. Hisz a táncórákon olyan örömmel ültem. De most megtudtam, hogy a bál egészen más. Oda eljön anyám, a nénik és keresztanyám is készül, aki beíratott, és ott táncolni kell, kell, szégyen vagy diadal függ a kicsi frakkok szeszélyétől.

      Iszonyúan megrémültem, de otthon nem mertem szólni. Készült a ruhám is, kicsi kék batiszt, egy darabját a múltkor leltem meg, és legyező a bájos, kedves gavotte-hoz, amit külön táncolt négy pár, és a jó Alányi bácsi engem is belevitt. Ámbár ezt szerettem – e végtelenül kifejező mozdulatokat —, éreztem, hogy nem csinálom rosszul. Alányi bácsi akkor is mindig nálunk uzsonnázott.

      Az idő pedig egyre sietett, a napok gyilkos kis szenzációi elhalványultak, mert már csak két nap a híja, és el fog következni az életem első nagy veszélye, a szívet facsaró, árnyékot vető nagy keserűség. Ó, hogy szerettem volna nagybeteg lenni, és mennyit sírtam akkoriban. A ruhám is elkészült, és a hajamból egypár fürtöcskét rövidre vágtak a homlokomnál. Istenem! Pedig igazán jól állt nekem.

      Uzsonna idejére már fel kellett öltöznöm tetőtől talpig, mert azután anyám öltözött. És a tükörbe néztem.

      Néhány kedves szalagcsokor, üde csipke fedte most először az alig bátorkodó, fiatal vállamat, a hajam púderos volt a gavotte miatt és a kezemen könyökig érő, magas bőrkesztyű. Ejh, csinos voltam. Az Egyetemes Regénytárban is megesik, hogy Neville kisasszony vagy más jókedvű angol lányok csúf kis szörnyetegekből, csak úgy máról holnapra, formás missekké vedlenek. De ebben van is valami. A leánygyerek egyszer csak észrevétlenül megnyúlik, hozzánő a kezéhez-lábához, az orra megformásodik, egyszer a tükörbe néz, és megpróbálja a száját, hogy’ jobb? Frizurát csinál, és gondozni kezdi a körmeit.

      A tükörbe néztem, és hirtelen újra elsápadtam. Elfogott a rémület! Mi haszna mindez, ma mégis elér a legnagyobb szégyen, nem, nem szabad odamennem! Mit fog szólni az anyám.

      Az öreg táncmester már ott volt, hogy elkísérjen minket, és egyre csak az én arcomat nézte uzsonna alatt. Mikor kiléptünk a kapun, megfogta a kezem.

      – Ejh, hát ne féljen! Csacsi! Minden jól fog menni.

      Mi volt ez? Sejt valamit? Ó, hogy szerettem volna elmondani neki az egészet, hogy mitől félek, és megkérni, hogy segítsen rajtam. Olyasmit gondoltam, hogy a bál előtt a nevemben bocsánatot kérne Alányi bácsi az ifjúságtól, és a lovagiasságukhoz apellálna. Erre is kész lettem volna ijedtemben, de nem mertem szólni, ő pedig mosolygott.

      Mikor beléptünk, újra összesúgtak a lányok, és láttam a harmincruhás Irént, a szőkét; a nyolcadosztályos Bódy Pista karján lebegett végig a termen gúnyos, szép arcával, az asszonyosan díszes lila színű ruhája után kicsi uszályt hordozva, egész nagyleány módra. Most járok, járok az utcán, és szorongva keresem egy évtized múlva azt a vendéglőt, megyei kaszinó termét, ahol akkor, mint egy kelepcébe került reszkető veréb, szomorúan bújtam meg egy sarokban. A gavotte is megvolt, a kedves, enyelgő ide-oda hajlongás, aztán a többiek magántáncai, és azok alatt én készséggel és remegéssel tele ültem ismét a helyemen. Milyen mérges lesz anyám, szegény, gondoltam keserűen. Hiába volt a ruha és minden költség.

      Mikor pedig az első tour zenéje rázendült, igen, egészen álomszerű az, ami történt. A terem végéből mintha egyenest ide, felém közeledett volna valaki, aztán a táncmesterrel egy másik és a cigánypódium közeléből is egy, és majdnem egyszerre mormolták el a nevüket. Habozva álltam fel. Nem tévedek? Valaki ül a hátam megett talán, de senki! Valami nagyon furcsát éreztem, egyszerre csak körben megfordult körülöttem egy kicsit ez az egész kerthelyiség, az asztalok gyertyalámpái, a gyantázó prímás és a trécselő mamák. A vér a halántékomhoz tódult – úgy tudom, már mosolyogtam —, de csak gépiesen még, a következő percben pedig egyszerre egy nagyot, mélyet lélegzettem, de talán csak a lelkemmel. Csodálatosan tiszta, diadalmas ösztönnel megéreztem a helyzetet, és már uralkodtam is rajta. Hirtelen mozdulattal összecsaptam a legyezőm, kiegyenesedtem jó magasra, és ujjongó megkönnyebbüléssel, ragyogó, biztos mosollyal végignéztem rajtuk. Szép, nagy diák volt mind a három, csinos, elegáns, és igen, biztosan tudom, hogy nem az itteniek közül valók. Sohase’ láttam még őket.

      Aztán szólni kezdtem nyugodt biztonsággal, mint bármelyik ünnepelt leány. СКАЧАТЬ