Szent Peter esernyoje. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ te Ráró!

      És a vén szamár poroszkált neki a hámban, aprózta, ficánkolt, meg futni kezdett, néha-néha el is nyerítette magát.

      S azóta még elvonultabb lett, csak ritkán lehetett őt látni, végigcsámpáskodni a piacon (mert mind a két lába balláb volt, amint egy gúnyolódó megjegyezte), kopott, különös ruhájában, melyhez kém korából volt szokva, a vörös esernyővel a hóna alatt, mely télen, nyáron, esőben, száraz időben mindig vele volt, s melyet sohase tett le az előszobában, ha látogatást tett valahol, hanem magával vitte, és a kezében tartotta folytonosan. Sokszor megtörtént, hogy figyelmeztették: »Tegye le, bácsi, az esernyőjét.«

      – Nem, nem – ellenkezett ő —, megszoktam, úgy megszoktam, hogy a kezemben kell lennie; anélkül nem érzem magam jól. Becsületemre mondom.

      Sok szó volt arról, miért ragaszkodott úgy az esernyőjéhez. Megfoghatatlan az! Ej, hátha ereklye? – Valaki mesélt (gondolom a telekkönyvi iktató, Pazár István, aki honvéd volt), hogy ebben az ócska esernyőben hordozgatta volna Gregorics Pál a fontos sürgönyöket és jegyzékeket annak idejében, mert az esernyő nyele üres egy helyen. Hát biz az igaz is lehet.

      A többi Gregoricsnak, kik az örökséget várták, szemet szúrt a gyanús kisfiú a Gregorics-ház udvarán, s addig-addig fürkészték, míg megtalálták a privoreci katolikus anyakönyvben. (Privorecen volt a Gregorics Pál falusi birtoka.) »Wibra György törvénytelen«-nek volt bejegyezve, anyja Wibra Anna. Csinos kis fattyú volt, csupa tűz, csupa élet, bele lehetett abba szeretni idegen embernek is.

      GYANUS JELENSÉGEK

      A kis Wibra Gyuri szépen növekedett, erőteljes, hatalmas fickó lett belőle, olyan mellkassal, mint a dob. Gregorics Pál nem győzte mondogatni:

      – Hol vette ezt a mellkast? Az ördögbe, hol vehette?

      Neki, a szűkmellűnek, a mellkas imponált a legjobban, a Gyuri egyéb tehetségei alig érdekelték. Pedig ugyancsak talentumos fiú volt; az öreg nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, aki naponkint órát adott neki az elemi tanulmányokban, lelkesedéssel beszélte Gregoricsnak:

      – Nagy tehetség, higgye meg, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle, Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?

      Gregorics boldog volt ilyenkor, nagyon szerethette a fiút, bár nem mutatta. Gregorics mosolygott ilyenkor, és így szólt:

      – Hát egy szivarba fogadok, és úgy veszem, mintha már elvesztettem volna.

      A legfinomabb szivarjaiból kínálta meg az öreg professzort, aki igen szeretett fogadni és fecsegni.

      – Nekem még nem volt ilyen geniális tanítványom, higgye meg, Gregorics úr. Csupa középszerű kölyökkel vesződöm egész életemben. Ezekre vesztegetem a tudományomat. Elég szomorú érzés, higgye meg, Gregorics úr. (S nagy szomorúságát egy csipetnyi burnóttal enyhítette.) Úgy vagyok velük, Gregorics úr – mint az állami pénzverő. Hallotta már, Gregorics úr? Mit, hogy még nem hallotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a minap a pénzverőben. Keresik, nem találják. Nosza, nagy vizsgálat kerekedik, s kisül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból belevegyítették a rézkrajcárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem, Gregorics úr? Az én szellememet néhány generáción át csupa tökfilkóba töltögetem. Denique, most a vége felé akadok egy igazi talentumra. Hiszen ért engem, Gregorics úr.

      Gregorics Pált pedig nem kellett sarkantyúzni; ő már magától is némi túlzott hajlamokat táplált a Wibra-gyerek iránt, s közel jártak a valósághoz azok, akik talán csak a többi Gregoricsok szepegtetése céljából, egyre jósolgatták: »Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát, és adoptálja a fiúcskát.« Maga Kupeczky is azt beszélte: »Az lesz a vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?«

      Az is lett volna; Gregorics Pál maga is erre gondolt, az lett volna – valljuk meg – a korrekt eljárás is, de Gregorics sokkal jobban szerette a kis Gyurit, hogysem korrekt mert volna lenni.

      Az események logikus folyása elé két különös körülmény vágódott. Az egyik az, hogy Wibra Anna leesett egyszer a létráról és kitörte a lábát, úgy, hogy egész életére sánta lett, s kinek kellene egy sánta szolgáló?

      A másik körülmény még jobban facsarította el a különc szívét. A kis Gyuri megbetegedett egy ízben, elkékült, görcsei voltak, a hideg rázta, azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet, odaborult a gyermek ágyacskájára, zokogva csókolta arcát, szemeit, a hidegülő kezét s először szólította a szíve hangján:

      – Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?

      – Nem tudom, bácsika – nyöszörögte a gyermek.

      Valami csudálatos volt e percben égnek meredt gyér vörös hajával az öreg Gregorics, látta a gyermek kínját, halálos szenvedését, és az ő vézna teste is érezte a kínokat, tagjai rángatózni kezdtek; szíve összetört, és a titka kiesett belőle.

      Megragadta a doktor kezét:

      – Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy szakajtó aranyat adok, ha megmenti.

      Az orvos meg is mentette, meg is kapta a szakajtó aranyat, amint azt Gregorics a veszély percében megígérte. Igaz, hogy a szakajtót nem a doktor választotta, hanem Gregorics fonatta külön a zólyomi tótokkal.

      A fiút meggyógyította a doktor, de Gregoricsot beteggé tette. Gregorics lelkébe nagy gyanút öntött, mert a fiú betegségénél mérgezési tüneteket állapított meg.

      No iszen, éppen ez kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen, tépelődjék. Hogyan történhetett ez? Nem ettél, szívecském, valami ártalmas gombát?

      Gyuri a fejét rázta.

      – Nem ettem, apabácsika. (Ez volt az új cím. Az »apát« fölvette, de a régi »bácsikát« el nem hagyta.)

      Hát akkor mit ehetett? Az anyja is váltig találgatta. Talán ez, talán az? – Meglehet, az ecet volt megromolva az ételben. (Mit is főztünk csak azon a napon?) De az se lehetetlen, hogy a rézedény volt tisztátlan. Gregorics keserűen rázta a fejét.

      – Ne beszélj bolondokat, Ancsura!

      Gregorics mást gondolt, nem közölte a gyanúját, de ott volt a legtitkosabb gondolatai közt, furkálta, emésztette, álmát, étvágyát rontotta. Gregorics testvéreire gondolt. Azoknak a keze ez. Az örökségért kinyújtott kéz ez.

      Most már örökre vége volt a terveinek: adoptálni a fiút, megadni neki a nevet és a vagyont.

      – Nem, nem. Az életébe kerülhetne, megölnék, ha az útjukba állítanám. Tehát nem állítom az útjukba.

      Reszketett a gyerekért, de nem merte szeretni többé.

      Megállapított egy új rendszert. A védelem taktikáját. És ez kegyetlen és bolond taktika volt. Ráparancsolt a fölébredt fiúra, hogy szólítsa őt ezentúl tekintetes úrnak, és ne szeresse többé.

      – Az csak afféle tréfa volt – mondá —, hogy apádra játszottam magamat. Megértetted-e?

      A СКАЧАТЬ