Tot atyafiak. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

СКАЧАТЬ szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. Ó, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem bírom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint megláttam önt.

      Miklós remegett, mint a nyárfa.

      – Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Ó, Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja ez én szerelmemet?

      – Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.

      – Ön kérdezi, ön kéri tőlem?

      – Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arcát kezei közé rejtve. – Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen, és én…

      – S ön, Krisztina?

      – Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna, s arca sajátságos semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van?

      – Menjünk a lugasba – indítványozta Bohuska zavartan, kit még mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt.

      – Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajon – oda nem!

      – Hová hát? – kérdé Bohuska szelíden.

      – Akárhová! A világba – mondá Krisztina keserűen, és egy könnycsepp gördült végig szép arcán.

      Miklós kínosan nézett a guruló könnycseppre, és arról gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarcról.

      Harmadik fejezet

      Melyben azon események mondatnak el,

      melyek az előbbi fejezetből kiszorultak

      Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy „érdekesek”. Nagy, beszélő kék szemei voltak, dús szőke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthoni jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jó szerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen, s máris ő a „tóngéber” nemcsak az ifjúsági gyűlhelyeken, az „Arany Mécses”-ben és az „Eleven kalapács”-nál, hanem a női szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám, mint most, amint ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkéntelenül feje fölé kapkodva az akácfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: „Szeret-e?… Nem szeret-e?”

      Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelemről kérdezősködött, s miért lett elmélázó és szomorú…

      Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.

      Ó, az első vallomás nagy költői szó.

      A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: „Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…”

      A napsugár leszól az ifjúhoz: „Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is meg szebb is…”

      A közelgő alkony sürgős hírt küld hátra az éjhez: „Ne jöjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét.”

      És akik ezeket a nagy szavakat mondták, kiket a mindenség megdöbbentő áhítattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül, és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

      – Ó, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina, s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni, és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le a fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyakat, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.

      És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erőt rajta, s csírájában legyűri benne a születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve száz meg száz megújuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.

      Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenléthez, és szokott elevenségével mondja:

      – De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi, igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyújtsd a karodat, Miklós.

      Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyújtotta.

      Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.

      – Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon, és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

      – Ön? engem? Mondtam valamit?

      S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.

      – Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fénytől, és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

      – No, bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb.

      – Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen, s pír borítá el arcát. – Azt mondani, „szeretlek”, aztán azt mondani, „nem szeretlek”, ez mind tréfa? Az szó csak, s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves kisasszony! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

      Amint Bohuska bátyja dúlt arcába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett, pici piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

      – Látod, látod – szólt, és könnyeit törülgette —, már most csakugyan nincs egyéb hátra…

      Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.

      – … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…

      Macskahízelgéssel simogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét mind a két kezével felemelte, s nyájas, rábeszélő hangon mondá:

      – No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen СКАЧАТЬ