Tot atyafiak. Mikszath Kalman

Чтение книги онлайн.

      TÓT ATYAFIAK

      Az arany-kisasszony

      Bevezetés

      Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

      Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

      Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel, s elérzékenyülten sóhajtasz föl: „Hát még itt is emberek laknak?”

      A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.

      A zimankós „Szitnya”, a „felhők szeretője” erővel aszott keblére húzza le szeretőit, akármerre tartanak.

      Ha felhője nincs, mint a mellőzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zegzugos utcákon, a sikátorokon. Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől „golyva” nő a halvány arcú leányok és idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be „császár emberinek”. (Szinte szégyenlem megírni.)

      Egy idősb nőt láttam egyszer a „Kamara utcán”, amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.

      A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyulladt benne, s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:

      – Anyó, ég a kosara!

      Ónszürke arcát mosolyra fordítá felém, s anyai büszkeséggel mondá:

      – Ej, dehogy. A Náckó pipázik bent.

      S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott, s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelni.

      Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.

      A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével, és üde, csengő hangján átkiált:

      – Megebédeltetek, Bohuska?

      Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széléig, hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.

      – El is felejtettük már. Hol leszesz ma?

      – Itthon – felelte Krisztina.

      – Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.

      – Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… csúf emberek…

      – Nono, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajon igazán azok-e?

      A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kacagása hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a „fekete csalitosban”. A szebb hangra figyeltek ők is.

      – Ha igazán csúfok-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt meg a Csutkás professzor.

      – Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.

      – Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.

      S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé, s ott a katolikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a „Klopácskára”, melytől már aztán tűrhető út visz a Mirkovszki házig.

      – Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az?

      – Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak, és esteledett, nálatok tölthettem az éjt – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem lehet…

      Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arcát pír öntötte el. Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.

      – Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? – viszonzá Bohuska kedvetlenül – én el is felejtettem, hogy a világon van.

      Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az idő feketített házfödelek, és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Rakabánya felé.

      – Ti jertek át! Te, kedvesem… – indítványozta Tini, és a fejére kötött fehér tüllkendőt egy rántással olyan mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az álla hegye; egy kis darabka a mennyországból.

      Első fejezet

      Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr

      bemutattatik a nyájas olvasónak

      Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.

      Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a múltakba visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának, amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember.

      Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.

      Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetük, hajlamuk, gondolkodásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer, s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelki-testi barátjuk, Csemez István chemia-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.

      Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a „vének nyara”, s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.

      Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemű vitás kérdés vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.

      Ezen az egyetlen СКАЧАТЬ