A menekülő Élet. Ady Endre

Чтение книги онлайн.

      Van-e szebb élet, mint a másik,

      S nem mindegy-e akárhogyan

      Verjük magunk az elmulásig?

      Úgy siratom azt, amit sírtam,

      Olyan nagy vétek a sirás:

      Esti vezeklés hajnal-pirban.

      Aki él, az mind, mind örüljön,

      Mert az élet mindenkinek

      Kivételes szent örömül jön.

      Én vétkeztem, százszor vétkeztem,

      De már jön a megjobbulás,

      Már az örömet látni kezdem.

      Már megragyog fénnyel az élet,

      Mindennemü és mindenkié:

      Milyen nagy, áldott fényességek.

      Akárki helyén éltem volna,

      Életem éltem egyaránt,

      Ujjongva avagy panaszolva.

      És akármi is fog már jönni,

      Mielőtt végleg elmegyek,

      Meg fogom ezt szépen köszönni.

      Valamikor labdatéren

      Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,

      Ki az az egy nem osztozó

      Labdaverő boldogságon,

      Ki az az egy, ki ne játsszon,

      Engem dobott ki a sors,

      Mindig engem, mindig engem.

      Kövér könnyel, sovár vággyal

      Víg hat körűl leskelődtem, ténferegtem.

      Most is, most is víg hat körül,

      Kik nem hatan: százan, ezren

      Lapdát vernek víg-feledten

      Csak ugy kussoltat a sors

      Mindig engem, mindig engem.

      Ni, most a labdatéren

      Milyen gyorsak a fiuk

      És még szebben kacagnak,

      Miként a régi hatok.

      Milyen, milyen szent volna

      Utódomat meglelni,

      A kitudott, kis senkit,

      Fölösleges nem-játszót

      És szólni hozzá vigan:

      „Fiacskám, meglátod majd,

      Lessz egy nagy labdajáték

      S ott te leszel a vezér,

      Repülsz, miként a labda

      S rikoltsz, mint egy víg rigó,

      S ha majd nagyon elfáradsz,

      Keresed a hatokat,

      Keresed s nem találod;

      Igy van ez jól, fiacskám.

      Régi hét fiuk közűl

      Ime, engem tartott meg

      A fő-fő Labdaverő

      S a többit szépen, ifjan

      Kiverte a játékból.“

      Igy szólnék utódomhoz.

      De bár bejártam százszor

      A régi labdateret,

      Nem lelem, nem találom.

      Talán más most a világ,

      Nincs játékból kitudott

      Csenevész, sárga fiu.

      Pedig, nagy Labdaverő,

      Én titkos, nagy Jehovám,

      Úgy szeretném az ilyet

      Mindet összegyüjteni

      S egy vígságos játékban

      Egy utolsót játszani.

      Már új utálatok se jönnek,

      Nagy csapások meg nem csufolnak,

      Kopott, silány, hivatlan vendég

      Penészes portámon: a Holnap

      S roskadott vállamon: az Élet.

      Csodálkozom, mikor beszélek,

      Vagy mást merek unt szóra hozni

      És hogy még tudok csodálkozni.

      Néha, ütötten, mintha várnék

      S táncol előttem halvány-halkan

      Futós időkből néhány táncos,

      Zárt szemű és hűlt lábu árnyék,

      Ezekkel is már leszámoltam,

      Csak voltak ők és én is voltam

      Táncok korában, hős időben.

      Csak olykor-olykor ébredeznek

      Egy-egy versfaló messzi nőben,

      Kiktől bókokat hoz a posta,

      Kik unalomból kalandozva

      Verik meg a vén kapus várat.

      Egy szemrehányás, késett zokszó,

      Elhalt hangu baráti kérdés

      Jön-jön még s több váltó-lejárat.

      És siratás, keserü száj-íz,

      És a „mi lessz?“ – re vállat vonva

      És nézvén látni nem akarni,

      Kergűlt a szív és az agy lomha.

      Böngészem a hirlapok sorját,

      Semmit se bánok, őrzök, értek.

      Ürülnek a boros edények

      Íz, szomjuság és mámor nélkül,

      Se nem dühödik, se nem békül

      Közömbös, borult, szegény lelkem.

      Küldött az Élet: megfogadtam,

      Parancsokat rótt: teljesítvék,

      Kérdezett és ime: feleltem.

      Jaj, felejtek és görbe szájjal

      Fanyargok én, aki a szitkot

      Fohásszá avattam s a titkok

      Bősz száju harsonája valék.

      Leveleimet elégettem,

      Multamat a Multba kavartam,

      Akaratom mind elakartam

      S unom a rest, döcögő Jövőt.

      Unom már az emlékezést is

      S a bánást bűneim fölötte,

      Sok fogadkozásom: „örökre“,

      Sok, pazarolt, régi csókomat.

      Kit látok, másnak-váltnak látok

      S énemben bámulom a régit,

      Mint egy öreg mesét: „beszélik“:

      Óperencián is túl talán.

      Minden úgy csittul, mulik, szürkül,

      Mint amit rőt mező védelmez:

      Ma már a Halál СКАЧАТЬ